Horrible bosses

Nos, a mai bejegyzést nem ecsetelném, hogy mi ihlette, de még mindig vallom a nézetet hogy a világ hülye és nem én. :-D

Annyira megkapó ez a történet, főleg az figyelemre méltó, hogy tudtak belőle egy drámai helyzet kibontása helyett jó kis vígjátékot rittyenteni. A Förtelmes főnökök egy nagyszerű komédia, fekete humorral és rasszista viccekkel fűszerezve, ha pedig a mélybe pillantunk, akkor meglátjuk a végtelenül örvendetes amcsi önkritikát.

A három jó barát Nick, Dale és Kurt (Jason Bateman, Charlie Day, Jason Sudeikis) közös sörözések alkalmával deríti fel közös tulajdonságukat. Mindhármuknak szörnyűséges, és extrém módon gonosz főnöke van. Nick egy multicégnél dolgozik, ahol a kezdetben behízelgő, de seggfej főnök (Kevin Spacey zseniális pszichopatája) a beígért előléptetést magának tartja meg, és egy adaggal még rá is tesz a szemétkedésre, szanaszét szívatva Nicket a nyilvánosság előtt.
Dale fogászati asszisztens, akinek szexmániás fogorvos főnök (Jennifer Aniston) jutott. A nő mindenkivel lefekszik, legyen az élő avagy... ;-) alvó állapotban. Dale egy nyugis párkapcsolatban él, és semmi kedve megcsalni a barátnőjét, főnöke azonban meztelen képekkel zsarolja őt, hogy tegye az ellenkezőjét.
Kurt imádja főnökét, a jó fej, idős vállalkozó bácsit, aki sajnos idejekorán feldobja a mamuszt, és helyette heroinista fia (Colin Farell) ül a családi vállalkozás székébe.

A fiúk a munka utána lazítás során panaszkodják ki magukat, majd egy kósza, alkoholgőzös ötlet, és egy rázós, szadizós nap után úgy döntenek, felfogadnak egy bérgyilkost, és likvidáltatják főnökeiket. Az ötlet jó, a bérgyilkosjelölt annyira nem, a piszkos munkát pedig a fiúknak kell elvégezniük.

Az a zseniális ebben a filmben, hogy rejtett félelmekre és vágyakra alapoz. Amerika saját magán ironizál, a munkahelyi stressz, lelki terror, kisstílű hatalmaskodások és játszmák azok, amelyeket ez a film pellengérre állít. Ennek tetejébe még kapunk egy csavaros forgatókönyvet és egy halom remek színészt, és most nem feltétlenül a főszereplőkről beszélek.
Kevin Spacey, Jennifer Aniston és Colin Farell jutalomjátékot kapott az íróktól, és ezt fergeteges módon meg is hálálta. Mind a három színész, a megszokottól teljesen eltérő karaktert játszanak, és szemmel láthatóan lubickolnak szerepükben. Személyes kedvencem Farell elmaszkírozott, heroinista, gusztustalan karaktere, akit egy nem mellesleg jóképű és jó kiállású színész alakít.

Jó kis filmet dobtak össze az alkotók, amelyet megtekintve kicsit mi is kiélhetjük rejtett vágyainkat... ;-)

50/50

Régóta foglalkoztatott már ez a film, mégis nehezen szántam rá magam, hogy megnézzem. Bevallom töredelmesen, nem szeretem a betegségekről, rákról szóló amcsi filmeket, valahogy pontosan azt kapom, amit a hollywoodi recept diktál, én viszont szeretek meglepődni. Na, a Fifti-fifti meglepett, méghozzá kellemesen.

A meglepetés a következő formában, és a film megtekintését követően a következő napokban! hömpölygött be a tudatomba. Méghozzá akkor, amikor drága szeretett szüleimnek ecseteltem, nagy filmes éhségüket ez a mű miért NEM elégítené ki. Soroltam a jeleneteket, és alátámasztásul még jókat is mulattam magamban, lám, amin az én generációm térdcsapkodva nevet, és viccesnek tartja, azon ők csak fanyalogva elmosolyodnak. És ekkor jöttem rá, hogy mi az, amit bekajáltam ebben a filmben. Mert kétségtelen, azt tettem. Kérem szépen, itt nem egy újabb rákos filmről van szó! A 50/50 egy ízig vérig generációs dramedy, amely a huszonévesek hétköznapi problémáival foglalkozik, csak épp plusz "ínyencségként" befigyel a rák.

Adva van egy fiú, Adam, rendmániás, egészségesen él, tisztességes, megalszik a tej a szájában, semmi szenvedély nincs benne. Rádiós műsorszerkesztőként tevékenykedik, legjobb barátja a nagypofájú seggfej, aki néha seggbe rúgja, ha "állva elalszik" élete lassú folyású medrében.

Az átmenet a különleges világba viszonylag hamar bekövetkezik, Adamnél egy hátfájás kivizsgálása során (hipochonderek tapogassák meg a hátukat!) a gerincén egy rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak. Hősünk sorra közli mindenkivel a hírt, és érdekes módon rokonai és szerettei is a maguk módján reagálják le a történteket. Egyedül Adam nem tűnik zaklatottnak, valahogy nem tud vele mit kezdeni. A betegség stációit végigjárva azonban valami megváltozik benne, majd körülötte.

Ennyi elég is a sztoriból, hiszen a lényeg nem is a nagy betegség leküzdésén van, hanem a gyöngyszemeken, apró élethelyzeteken és módszeresen kimunkált mellékszereplő karaktereken, akik Adammel kapcsolatba kerülnek. Érthető, hogy a forgatókönyvíró tévés producer Will Raiser saját magát tudta a legkevésbé hitelesen beleírni önéletrajzi ihletésű történetébe. Bár Joseph Gordon Lewitt szépen lavírozik a láthatóan kevés instrukció közepette Adam szerepében, a film legsikerültebb figurái mégis Adam anyja (Anjelica Houston úgy tűnik a vászonról fog a koporsóba vánszorogni, annyira életet ad neki a játék), barátja (altesti humor királyunk Seth Rogen), a kezdő és kissé esetlen terapeuta (Anna Kendrick) és Adam tehetségtelen és csapodár festő barátnője (az idegbeteg női szerepekben egyre jobban kiteljesedő Bryce Dallas Howard)

A színészi játékon túl az a csodálatos ebben a filmben, hogy minden helyzetet egyfajta görbetükrön keresztül láttat. Nem a rák, vagy annak leküzdése a lényeges, hanem a párkapcsolati problémák, a szülő-gyerek kapcsolat, a csajozási problémák, amelyek egy rákos beteg fiatal szemén keresztül jelennek meg. Valami van. Valami van a világgal, de hősünk nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Suta kívülállóként szemléli Adam (Will Raiser) azt, ami körülötte zajlik, és szemelvények felvillantásával próbálja visszaadni ezt az élményt.

Generációs életérzés, egyértelműen, csak épp ez behatárolja a közönséget is. Amíg én a film egyik legjobb poénjának tartom, hogy a kemotól hulla fáradt Adam úgy szed fel 2 lányt barátjával karöltve, hogy elhúzza az "orvosi célú" marihuána mézesmadzagot előttük, addig szegény szüleim erre egy fakó mosollyal válaszolnak. Hiába, ezek a "kedves" poénok egy bizonyos fajta közönséget találnak meg. Talán ez is lett a halovány, de mégis csak szóra érdemes siker kulcsa. Hiszen nem egy újabb "rákfilmmel" van dolgunk, hanem egy fiatal férfi egyéni látásmódját bemutató alkotásról. Via Robert Altman...

First lines

So...
Hosszú tépelődés után úgy döntöttem újra visszatérek a bloggerek világába.
Berozsdásodtam kissé, a blognak tehát célja van:

1. Visszatérni a heti rendszerességű publikációhoz.
2. Fejleszteni a kritikai érzéket (azért még mindig van hova)
3. Készülő filmes-pszichológiai tréning (pszichologin személyével közös projekt) reklámjának helyét felkapálni, kigyomlálni.

Akkor csapjunk a lecsóba, vagyis igyunk egy hűsítő limonádét, mert tudjátok, a citrom... ;-)