Ezmiez? - A hét pszichopata és a shi-cu

A hét pszichopata bonyolultabb és csak egy kicsivel marad alatta a legjobb Tarantino mozinak. Megéri azt a 2 órát? Szerintem igen.

Az alábbi csalafintaságok mentén épül fel a film:
- Van egy forgatókönyvíró, aki hét pszichopatáról akar pacifista forgatókönyvet írni, de egyelőre nem sikerül neki.
- Van egy maffiózó, akinek ellopták a kutyáját, állandóan beragad a fegyvere, amúgy meg őrült gyilkológép.
- Van két hapsi, akik kutyalopással keresnek pénzt.
- Az egyik kutyalopós pasi a maffiózó csajával hetyeg, és menet közben kiderül, hogy gengsztereket gyilkol.
- Van a másik pasi, aki zsidó és mindig sálat hord, a neje fekete, kórházban van és rákos.
- A forgatókönyvíró és a kutyalopós pasik haverok lesznek, és elmenekülnek a maffiózó elől a sivatagba, ahol filozofálnak, és összerakják a filmet.
- Szépen megrajzolt pszichopata karakterek a nem létező filmből megelevenedve.
- Random módon feltűnő pszichopata karakterek, akik a valódi filmben tűnnek fel.
- Film a filmben, történetek a történetben.
- Sam Rockwell beszólások, Colin Farell hiszti, Christopher Walken nyugalom.
- Rasszok kíméletlen kritikája (zsidók, feketék, írek, olaszok).
- A filmvilág kíméletlen kritikája. (A-filmek, B-filmek, Zs-filmek).
- Egytől egyig remek, mondom REMEK színészi játék.
+ Michael Pitt (Haneke - Funny Games), aki az első percekben olasz bérgyilkosként tűnik fel, majd egy maszkos igazságosztó lepuffantja.

Felsorolás a teljesség igénye nélkül, csak azért, hogy fellebbentsem a sztori összetettségét, és a szórakoztatás jellegét. Lesz itt vérengzés, pszichopaták, és természetesen elmés párbeszédek tömkelege. Szórakoztató film, amely a film a filmben ötleten alapul. Ami a film pozitívuma, az sajnos a gyengéje is. Egy idő a sok történetszál egyenetlenül kapcsolódik össze. Egyenként élvezetesek, összességében azonban nem tartják össze a történetet. Ha ettől el tudunk tekinteni, akkor egy szuper filmet kapunk amely leginkább a saját maga megszületéséről szól.

Elmaradt a katarzis... Biztos, hogy baj ez?

Nehezen értem, még most is, mit akartak ezzel a filmmel. Jól szórakoztam, tagadhatatlan, pedig nem azt kaptam, amire számítottam. Annyi volt, hogy zavartan néztem magam elé, és még most sem értem, mi is történt valójában...

Adott egy italo-amerikai fiatal férfi, Pat, aki rommá verte tanárnő felesége kollégáját, amikor hazaérve egymásba fonódva találta a két embert a zuhany alatt. Az incidens után Pat bipoláris betegsége végleg felszínre kerül, amellyel az egész film alatt közd. Van egy lány, Tiffany, akinek rendőr férje meghalt, a lány erre mindenkivel lefekszik a munkahelyén és mániás depresszióba süllyed. Adott egy mániákus szokásfüggő családfő, Pat apja, aki az elmúlt 10-15 év alatt egy stadionban dolgozott  és rommá vert mindenkit, majd egy csúnya balhé után idő előtt nyugdíjazták. Adott egy indiai férfi, aki a sárga házból szabadult Pat egyetlen barátja, és úgy érzi, az amerikai álom a mellkasára ül és szorongatja. Meg persze ott van Pat anyja, aki mindent a sütivel és a gondoskodással nyugtatna, egy kínos helyzetektől ódzkodó és a látszatot megtartani akaró feleség, indiai pszichoterapeuta, és tánc, és futball és verekedés, mindezt egy kis kertvárosi miliőbe ágyazva kapjuk kíméletlenül.

Az a jó a Napos oldalban, hogy minden szempontból csalódást okoz. Bradley Cooper rajongóknak, Éhezők viadala mániákusoknak,  Robert De Niro rajongóinak, szociodráma kedvelőknek, táncfilm és romkom őrülteknek, az amerikai kisebbségekről szóló filmek fanatikusainak... És természetesen a Született feleségeken felnőtt tinédzsereknek.

A Napos oldal önmaga paródiája, miközben nem válik nevetségessé. Leginkább egyik fent említett kategóriába sem lehet besorolni, és menet közben is rengeteg meglepetést kínál. Hol vicces, szívhez szóló, szívszorító, és persze kínos, idétlen és néha elcsépelten filozofikus. Mégis miért működik? Mert minden szava egytől egyig igaz, és nem fél önmagunkkal szembesíteni. Tény, nem megy túl mélyre, de pont elég ahhoz, hogy a vége főcím után még üljünk egy kicsit, és elgondolkodjunk.

Ismét technikai szünet vége

Lassan úgy érzem, mint Michael Ende, a híres regényíró és novellista.
Egyik novellájában a néző színházba megy, sem az üres utcák, üres színház vagy a nézőtér nem kelt benne gyanút, leül és türelmesen vár, majd csak felmegy az a függöny.

A blog olvasói azok a nézők, akik mind itt ülnek, és várják, hogy a függöny fellibbenjen. Nem játszom többet a türelemmel, ígérem.

Ismételten jelzem a technikai szünet végét, amelyet egy friss kritikával pecsételek meg.

Technikai szünet vége

A hosszabb technikai szünetnek vége, hamarosan újabb ajánlókkal jövök...

Totál remake - Az emlékmás

Kritikusok órákat képesek tanakodni egy találó és frappáns felvezető mondaton. Az enyém ez lett:
Az emlékmás nem egy rossz film. Nem rossz, de a jó az nem ilyen.

Természetesen sehol sincs az eredetihez képes, amelynek számtalan pozitív és negatív vonása miatt és ellenére hatalmas rajongótábora van mind a mai napig. A kettőt nem lehet összehasonlítani, nem is szeretném, ezért minimálisan térnék ki rá. Egy ideig kellemes bizsergést érez tőle az ember, határozottam jobb és minőségibb a hétköznapi akciófilmeknél. De sajnos ennyi. Rossz szokásom, hogy ha találok egy elfogadható elemet egy filmben, már menteném a menthetőt. És találtam, mégpedig nem is egyet.

A sztoriról:
A Föld lakható területeinek nagy része megsemmisült egy természeti katasztrófa hatására. Két nagyobb földrészen élnek csak emberek, Angliában és Ausztráliában, amelyen a szegényebb népek élnek gyarmati életmódot. A két földrész között a Föld belsejében utaznak át  gyarmatiak, hogy a gazdag Angliában élőket kiszolgálják. A szegény gyári munkások életét éli Doug is, aki valahol legbelül érzi, nem ezt az életet kellene élnie. Egy nap ellátogat az ál emlékeket adó Total Recallba, ahol fény derül titkos ügynöki múltjára. Persze, mivel még nem tiszta, ki is ő valójában, feleségére, akiről kiderül, hogy szintén ügynök, nem számíthat, egy hirtelen felbukkanó titokzatos lány segítségével elkezdi keresni régi énjét. A nyomok egy a világ élére állni akaró milliárdoshoz vezetnek.

Nos a forgatókönyvet ne vitassuk, mennyire eredeti. Mivel Arnoldunk nevével fémjelzett eredeti is csak nagyjából emlékeztet a Dick novellájában leírtakra, vehetjük úgy, mint a nyersanyag nyersanyagát, emelyet Hollywoodban megint elővettek, hogy az adott igényeknek átszabva küldjék a filmszínházakba.

Első jó pont a színészeknek jár. Colin Farrell és Kate Beckinsale nagyon jó páros, de külön-külön is igazán meggyőzőek. Farrell jól eltalálta a figura lényegét, amelyet nem a düh, hanem a tehetetlenség és a tudatlanság elegye ad. Végre egy titkos ügynök, aki gyári munkásnak is beillik, és nem lóg ki igazán egyik szerepből sem. Beckinsale elhiteti az emberrel, hogy igazán jó öldöklőgép lenne, a film leginkább élvezetes jelenetei közé tartozik, amikor a két színész akciózik. Jessica Biel karaktere nekem eléggé kiforratlan volt, bár tény, hogy a forgatókönyv sem adott elég időt neki, hogy megfelelően reagáljon a helyzetekre. Kissé színtelen, előbb említett 2 színész sajnos előbb beugrik, mint Ő. Halleluja Bill Nighy felbukkanásáért. Üde színfilm, arra a kis időre.

Második jó pont, hogy nem "tökölnek" túl sokat a sztori vázolásával, és gyakorlatilag az első 20 percben már kapunk pár csodás akciójelenetet. A "meg kell tudnom ki vagyok" klisé is elég jól működik.
A Recall élményt megelőzi egy kis puhatolózás a gép működtetője részéről, amelyből kiderül, hősünk szívesen lenne titkos ügynök. Még mielőtt beadják a szert, amely a hamis emléket adja, berontanak a fegyveresek, hogy lekapcsolják Farrellt. Egy pillanatra úgy tűnik, a szert beadták, és már elkezdődött a játék, az ál emlékek megélése, amely az egész filmen keresztül végig a szemem előtt lebegett. Szerettem volna, ha ezt a kétes szálat nem varrják el, mert az egész film alatt vártam, hogy egy csattanóval leszámolnak mindennel, és az átélt emlékek mégis csak a Recall miatt történtek. Ezt erősíti, és gratula az irodaházi jelenetért, ami annyira jól működik, hogy egy pillanatra főhősünket is (persze engem is) kibillenti az egyensúlyból, és elbizonytalanodik. Fáj a szívem, hogy egy ilyen befejezés helyett a jó öreg happy end győzött, de hát ez Hollywood. Ezen túl a sztori elég sovány, a történet egysíkú, és nincs benne sok meglepetés, a színészi alakítások ellenére a legtöbb karakter motiválatlan, a főgonosz karaktere klisés.

Mindent egybevéve osztogattam a jó pontokat, mert bár nem lehet egyértelműen jó filmnek kikiáltani az új Emlékmást, nem ítélném el. Korrekt iparosmunka élvezetes akciójelenetekkel. Ennél sem nem több, sem nem kevesebb.

Bikanyak - Húsbavágó történet a húsról

Ez az a mozgókép, amelyre az igazi filmfanok csettintve és kicsorduló nyálukat törölgetve mondják a moziból kijövet: Ez igen, ez igazi mozi.
Michael R. Roskam első egész estés filmje, habár 2011-es alkotás, hazánkba csak idén júliusban jutott el. Köszönhetően - gondolom én - a legjobb külföldi film Oscar nevezésnek. Nagy kár, hogy a jó filmekre nem csapnak le rögtön a honi forgalmazók. De nem sírunk, jobb későn, mint soha. Megérkezett hozzánk is a belga zsenialitás.

Kettő szálon fut a cselekmény, az egyik történetszál a húsmaffiával foglalatoskodik, mely belgiumi szervezet szteroidokkal tömött állatokat dob piacra, és felügyeli a környékbeli tenyésztők hústerítési szokásait. A szervezet működését akkor éri igazán fenyegetés, amikor egy utánuk szimatoló rendőrt holtan találnak. Megindul a keresés, persze mi nézők pontosan tudjuk már az első perctől, hogy ki követte el a gyilkosságot. Ez a történetszál tisztességes krimiként, szinte a háttérben maradva dolgozik, adagolja a feszültséget és lazítja az idegeket felváltva. Bár alapvetően jó kiindulás, ha ez a sztori lenne a film magja, úgy ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben, önmagában ugyanis nem visz el egy egész filmet, ahhoz nem eléggé érdekfeszítő.A rendező, aki eredeti szakmáját tekintve forgatókönyvíró, ötletesen egymásba fonta az önállóan megállni nem tudó két sztorit, és együtt egy lehengerlő alkotást kanyarított. A húsmaffia utáni nyomozásban segítségünkre van Diedrik, a rendőrség beépített informátora, és a nézők figyelmének vezetője. Ahogy a film egyik jelenetében elhangzik, csupa szem és fül ez a karakter, mindenhol ott van, és segít nekünk nézőknek, hogy a két történet közötti átjárás zökkenőmentes legyen. Nem mellesleg a Diedriket játszó Jaroen Perceval számomra feledhetetlen alakítást nyújtott.

Diedrik gyerekkori jó barátja Jacky Vanmarsenille, aki az apjától örökölt marhatenyésztő telepen dolgozik, valamint aktív húsmaffiatagként szintén hormonokkal tömi az általa nevelt állatokat.
Jacky a történet főszereplője, és a másik történetszál az ő személyes tragédiájáról szól. Van ugyanis a múltjában, a Diedrikkel közös gyermekkorban egy megrázó esemény, amely rányomta bélyegét Jacky egész további életére. A férfi önmagát is hormonokkal lövi, az agressziókezeléssel is vannak problémái. A nyomozás és Diedrik felbukkanása Jackyben feleleveníti a múltbeli eseményeket. Újra találkozik a tragédia okozójával, apja egykori üzlettársának fiával, annak nővérével, akibe a mai napig szerelmes. A megkapóan idilli tanyasi vágóképek közepette jutunk el a tragikus végkifejletig.

A Bikanyak főhőse hormonkezelt marhaként, öntudatlanul sodródik az élet karámjában, míg a végén szinte önként vonul a vágóhídra. Jacky a torzult férfi archetípus megtestesítője, szimbóluma és kritikája a hormonokkal kezelt állatoknak. Látszólagos, mesterséges férfiasságát gyógyszerekkel tartja fenn, az igazi férfilétet azonban képtelen megélni. Önmaga is, ahogy állatai, egyfajta bambaságban él, nem ő, hanem mások, a gyógyszerek irányítják az életét. A férfilét egyik fontos jellemzője az egészséges, kordában tartott agresszió. Jacky a gyógyszerek miatt nem tudja türtőztetni magát, egészségtelen módon, hirtelen és kezelhetetlenül tör elő belőle a vadság, ha érzelmileg feszített helyzetbe kerül.
Fontos megemlíteni az agresszió mellet a férfi archetípus másik jellemzőjét, magát a megélt férfi heteroszexualitást. Főhősünk, annak barátja Diedrik, illetve a Bikanyakú hőst tönkretevő Bruno is valamely a normálistól eltérő szexuális zavarral küzd. Érdekes párhuzam, hogy a hormonkezelt húst tenyésztő környékbeli férfiak szinte egyike sem él hagyományos szexuális beállítottsággal.

Két női főszereplőnk sem hagyományos hősnő. Egyikük, minő véletlen, egy férfias nő, a rendőrség egyik vezető beosztású nyomozója, tudatos, acélos, igazi vezető. Természetesen munkájában asszisztense egy meleg férfi. A másik női karakter, főhősünk motiválója, Lucia. Nőies, életvidám, a tragédiát okozó Bruno nővére. Jacky, lehet pont ezen ragaszkodása miatt, még mindig halálosan szerelmes belé, ahogy akkor, tizenéves korában. Ez a szerelmi történet azonban nem tud kiteljesedni, Lucia bár szimpatizál a szörnyeteggel, mégis ő lesz az oka, hogy másodszor is tragédia történik Jackyvel.

Hamisítatlan krimibe ágyazott tragikus hőstörténet és társadalomkritika a Bikanyak. Tudnék még ódákat zengeni, de felesleges. El kell menni, meg kell nézni.

Bunheads - sorozatajánló

Az előrevetített Satoshi Kon cikksorozat elé muszáj egy pár ajánló sort illesztenem arról a sorozatról, amely az amerikai Fox csatorna legújabb slágere, és végre betölti a 2007-ben véget ért Gilmore Girls után maradt űrt. Mert lássuk be, a 20-as, 30-as éveikben járó modern nők ki vannak éhezve az olyan sorozatokra, amelyekben egyedi és imádnivaló karakterek intelligens szócsatáit nézhetik 45 percen keresztül. Ilyen volt a Gilmore Girls és ilyen a Bunheads, amely a készítőket ismerve ugyanazt a biztos, de megunhatatlan utat járja be.

Michelle revütáncos Las Vegasban, aki egy rosszul sikerült meghallgatás és nem épp sikerekben gazdag 7  év után beadja a derekát az őt fél éve kitartóan ostromló Hubbellnak. Másnak reggel arra ébred, hogy egy gyűrűvel az ujján, boldog férjjel az oldalán, és macskajajjal a fejében tart egy Paradise nevű kisvárosba. Michelle hamar rádöbben, hogy az életmódváltás nem lesz túl egyszerű. Férje imádja, és rajong érte, anyósával és a kisváros lakóival viszont nem lesz felhőtlen a viszonya. A beilleszkedés már meg is lenne, úgy látszik jóra fordulnak a dolgok, azonban házasságuk második napján Hubbell halálos autóbalesetet szenved.

A pilot drámaian végződik, a sorozat mégis ugyanazt a vicces-morbid stílust követi, mint a Gilmore lányok esetében. Imádnivaló amerikai kisváros különc és hóbortos lakosokkal, fiatal, önmagát kereső nő, Rory Gilmore korosztályát pedig 4 gimnazista balett táncos lány helyettesíti, akik üde színfoltjai a sorozatnak. Van tánc, van zene, csípős megjegyzések, anya-gyerek és anyós-megy konfliktusok.És persze ne felejtsük ki a gyorsan beszélő színészeket.

Kinek tetszik, kinek nem, tény, hogy a musical táncos és énekes Sutton Foster tökéletes a szerepre. Ha akar, tud szép önbizalmat sugárzó és lenyűgöző lenni, ugyanakkor a grimaszai ellenállhatatlanul idétlenné, és butuskává teszik. Az eredeti szinkronban külön poénforrás, ahogy a hangjával játszik, remekül kamatoztatja nem elhanyagolható musical énekesi tapasztalatát. Kiváló komika, sajnos azt kell mondjam, már 4 epizód után lekörözi nálam Lauren Grahamet.

A főszereplő páros másik tagja Kelly Bishop, aki Emily Gilmore után nagyobb és véleményem szerint valamivel hálásabb szerepet kapott a Bunheadsben. A megtört karrierű, idősödő prímabalerina egyfajta Miss Patti átirat, aki balettiskolát vezet a kisvárosi fiatalok nagy örömére, ahol semmi más szórakozási lehetőség nincs. Vicces, ironikus, kedves középkorú nő.

Természetesen sok áthallás megfigyelhető a GG és a Bunheads között. Érezhető, hogy amit Stars Hollow-val és lakosaival kapcsolatban nem tudtak, vagy nem akartak kifejteni, azt a Bunheads epizódjaiban tették meg az alkotók. Mégsem vált kárára a sorozatnak, és nem egy utánérzetről, hanem inkább egy variánsról beszélhetünk. Must see!