Technikai szünet vége

A hosszabb technikai szünetnek vége, hamarosan újabb ajánlókkal jövök...

Totál remake - Az emlékmás

Kritikusok órákat képesek tanakodni egy találó és frappáns felvezető mondaton. Az enyém ez lett:
Az emlékmás nem egy rossz film. Nem rossz, de a jó az nem ilyen.

Természetesen sehol sincs az eredetihez képes, amelynek számtalan pozitív és negatív vonása miatt és ellenére hatalmas rajongótábora van mind a mai napig. A kettőt nem lehet összehasonlítani, nem is szeretném, ezért minimálisan térnék ki rá. Egy ideig kellemes bizsergést érez tőle az ember, határozottam jobb és minőségibb a hétköznapi akciófilmeknél. De sajnos ennyi. Rossz szokásom, hogy ha találok egy elfogadható elemet egy filmben, már menteném a menthetőt. És találtam, mégpedig nem is egyet.

A sztoriról:
A Föld lakható területeinek nagy része megsemmisült egy természeti katasztrófa hatására. Két nagyobb földrészen élnek csak emberek, Angliában és Ausztráliában, amelyen a szegényebb népek élnek gyarmati életmódot. A két földrész között a Föld belsejében utaznak át  gyarmatiak, hogy a gazdag Angliában élőket kiszolgálják. A szegény gyári munkások életét éli Doug is, aki valahol legbelül érzi, nem ezt az életet kellene élnie. Egy nap ellátogat az ál emlékeket adó Total Recallba, ahol fény derül titkos ügynöki múltjára. Persze, mivel még nem tiszta, ki is ő valójában, feleségére, akiről kiderül, hogy szintén ügynök, nem számíthat, egy hirtelen felbukkanó titokzatos lány segítségével elkezdi keresni régi énjét. A nyomok egy a világ élére állni akaró milliárdoshoz vezetnek.

Nos a forgatókönyvet ne vitassuk, mennyire eredeti. Mivel Arnoldunk nevével fémjelzett eredeti is csak nagyjából emlékeztet a Dick novellájában leírtakra, vehetjük úgy, mint a nyersanyag nyersanyagát, emelyet Hollywoodban megint elővettek, hogy az adott igényeknek átszabva küldjék a filmszínházakba.

Első jó pont a színészeknek jár. Colin Farrell és Kate Beckinsale nagyon jó páros, de külön-külön is igazán meggyőzőek. Farrell jól eltalálta a figura lényegét, amelyet nem a düh, hanem a tehetetlenség és a tudatlanság elegye ad. Végre egy titkos ügynök, aki gyári munkásnak is beillik, és nem lóg ki igazán egyik szerepből sem. Beckinsale elhiteti az emberrel, hogy igazán jó öldöklőgép lenne, a film leginkább élvezetes jelenetei közé tartozik, amikor a két színész akciózik. Jessica Biel karaktere nekem eléggé kiforratlan volt, bár tény, hogy a forgatókönyv sem adott elég időt neki, hogy megfelelően reagáljon a helyzetekre. Kissé színtelen, előbb említett 2 színész sajnos előbb beugrik, mint Ő. Halleluja Bill Nighy felbukkanásáért. Üde színfilm, arra a kis időre.

Második jó pont, hogy nem "tökölnek" túl sokat a sztori vázolásával, és gyakorlatilag az első 20 percben már kapunk pár csodás akciójelenetet. A "meg kell tudnom ki vagyok" klisé is elég jól működik.
A Recall élményt megelőzi egy kis puhatolózás a gép működtetője részéről, amelyből kiderül, hősünk szívesen lenne titkos ügynök. Még mielőtt beadják a szert, amely a hamis emléket adja, berontanak a fegyveresek, hogy lekapcsolják Farrellt. Egy pillanatra úgy tűnik, a szert beadták, és már elkezdődött a játék, az ál emlékek megélése, amely az egész filmen keresztül végig a szemem előtt lebegett. Szerettem volna, ha ezt a kétes szálat nem varrják el, mert az egész film alatt vártam, hogy egy csattanóval leszámolnak mindennel, és az átélt emlékek mégis csak a Recall miatt történtek. Ezt erősíti, és gratula az irodaházi jelenetért, ami annyira jól működik, hogy egy pillanatra főhősünket is (persze engem is) kibillenti az egyensúlyból, és elbizonytalanodik. Fáj a szívem, hogy egy ilyen befejezés helyett a jó öreg happy end győzött, de hát ez Hollywood. Ezen túl a sztori elég sovány, a történet egysíkú, és nincs benne sok meglepetés, a színészi alakítások ellenére a legtöbb karakter motiválatlan, a főgonosz karaktere klisés.

Mindent egybevéve osztogattam a jó pontokat, mert bár nem lehet egyértelműen jó filmnek kikiáltani az új Emlékmást, nem ítélném el. Korrekt iparosmunka élvezetes akciójelenetekkel. Ennél sem nem több, sem nem kevesebb.

Bikanyak - Húsbavágó történet a húsról

Ez az a mozgókép, amelyre az igazi filmfanok csettintve és kicsorduló nyálukat törölgetve mondják a moziból kijövet: Ez igen, ez igazi mozi.
Michael R. Roskam első egész estés filmje, habár 2011-es alkotás, hazánkba csak idén júliusban jutott el. Köszönhetően - gondolom én - a legjobb külföldi film Oscar nevezésnek. Nagy kár, hogy a jó filmekre nem csapnak le rögtön a honi forgalmazók. De nem sírunk, jobb későn, mint soha. Megérkezett hozzánk is a belga zsenialitás.

Kettő szálon fut a cselekmény, az egyik történetszál a húsmaffiával foglalatoskodik, mely belgiumi szervezet szteroidokkal tömött állatokat dob piacra, és felügyeli a környékbeli tenyésztők hústerítési szokásait. A szervezet működését akkor éri igazán fenyegetés, amikor egy utánuk szimatoló rendőrt holtan találnak. Megindul a keresés, persze mi nézők pontosan tudjuk már az első perctől, hogy ki követte el a gyilkosságot. Ez a történetszál tisztességes krimiként, szinte a háttérben maradva dolgozik, adagolja a feszültséget és lazítja az idegeket felváltva. Bár alapvetően jó kiindulás, ha ez a sztori lenne a film magja, úgy ahogy van, eltűnt volna a süllyesztőben, önmagában ugyanis nem visz el egy egész filmet, ahhoz nem eléggé érdekfeszítő.A rendező, aki eredeti szakmáját tekintve forgatókönyvíró, ötletesen egymásba fonta az önállóan megállni nem tudó két sztorit, és együtt egy lehengerlő alkotást kanyarított. A húsmaffia utáni nyomozásban segítségünkre van Diedrik, a rendőrség beépített informátora, és a nézők figyelmének vezetője. Ahogy a film egyik jelenetében elhangzik, csupa szem és fül ez a karakter, mindenhol ott van, és segít nekünk nézőknek, hogy a két történet közötti átjárás zökkenőmentes legyen. Nem mellesleg a Diedriket játszó Jaroen Perceval számomra feledhetetlen alakítást nyújtott.

Diedrik gyerekkori jó barátja Jacky Vanmarsenille, aki az apjától örökölt marhatenyésztő telepen dolgozik, valamint aktív húsmaffiatagként szintén hormonokkal tömi az általa nevelt állatokat.
Jacky a történet főszereplője, és a másik történetszál az ő személyes tragédiájáról szól. Van ugyanis a múltjában, a Diedrikkel közös gyermekkorban egy megrázó esemény, amely rányomta bélyegét Jacky egész további életére. A férfi önmagát is hormonokkal lövi, az agressziókezeléssel is vannak problémái. A nyomozás és Diedrik felbukkanása Jackyben feleleveníti a múltbeli eseményeket. Újra találkozik a tragédia okozójával, apja egykori üzlettársának fiával, annak nővérével, akibe a mai napig szerelmes. A megkapóan idilli tanyasi vágóképek közepette jutunk el a tragikus végkifejletig.

A Bikanyak főhőse hormonkezelt marhaként, öntudatlanul sodródik az élet karámjában, míg a végén szinte önként vonul a vágóhídra. Jacky a torzult férfi archetípus megtestesítője, szimbóluma és kritikája a hormonokkal kezelt állatoknak. Látszólagos, mesterséges férfiasságát gyógyszerekkel tartja fenn, az igazi férfilétet azonban képtelen megélni. Önmaga is, ahogy állatai, egyfajta bambaságban él, nem ő, hanem mások, a gyógyszerek irányítják az életét. A férfilét egyik fontos jellemzője az egészséges, kordában tartott agresszió. Jacky a gyógyszerek miatt nem tudja türtőztetni magát, egészségtelen módon, hirtelen és kezelhetetlenül tör elő belőle a vadság, ha érzelmileg feszített helyzetbe kerül.
Fontos megemlíteni az agresszió mellet a férfi archetípus másik jellemzőjét, magát a megélt férfi heteroszexualitást. Főhősünk, annak barátja Diedrik, illetve a Bikanyakú hőst tönkretevő Bruno is valamely a normálistól eltérő szexuális zavarral küzd. Érdekes párhuzam, hogy a hormonkezelt húst tenyésztő környékbeli férfiak szinte egyike sem él hagyományos szexuális beállítottsággal.

Két női főszereplőnk sem hagyományos hősnő. Egyikük, minő véletlen, egy férfias nő, a rendőrség egyik vezető beosztású nyomozója, tudatos, acélos, igazi vezető. Természetesen munkájában asszisztense egy meleg férfi. A másik női karakter, főhősünk motiválója, Lucia. Nőies, életvidám, a tragédiát okozó Bruno nővére. Jacky, lehet pont ezen ragaszkodása miatt, még mindig halálosan szerelmes belé, ahogy akkor, tizenéves korában. Ez a szerelmi történet azonban nem tud kiteljesedni, Lucia bár szimpatizál a szörnyeteggel, mégis ő lesz az oka, hogy másodszor is tragédia történik Jackyvel.

Hamisítatlan krimibe ágyazott tragikus hőstörténet és társadalomkritika a Bikanyak. Tudnék még ódákat zengeni, de felesleges. El kell menni, meg kell nézni.

Bunheads - sorozatajánló

Az előrevetített Satoshi Kon cikksorozat elé muszáj egy pár ajánló sort illesztenem arról a sorozatról, amely az amerikai Fox csatorna legújabb slágere, és végre betölti a 2007-ben véget ért Gilmore Girls után maradt űrt. Mert lássuk be, a 20-as, 30-as éveikben járó modern nők ki vannak éhezve az olyan sorozatokra, amelyekben egyedi és imádnivaló karakterek intelligens szócsatáit nézhetik 45 percen keresztül. Ilyen volt a Gilmore Girls és ilyen a Bunheads, amely a készítőket ismerve ugyanazt a biztos, de megunhatatlan utat járja be.

Michelle revütáncos Las Vegasban, aki egy rosszul sikerült meghallgatás és nem épp sikerekben gazdag 7  év után beadja a derekát az őt fél éve kitartóan ostromló Hubbellnak. Másnak reggel arra ébred, hogy egy gyűrűvel az ujján, boldog férjjel az oldalán, és macskajajjal a fejében tart egy Paradise nevű kisvárosba. Michelle hamar rádöbben, hogy az életmódváltás nem lesz túl egyszerű. Férje imádja, és rajong érte, anyósával és a kisváros lakóival viszont nem lesz felhőtlen a viszonya. A beilleszkedés már meg is lenne, úgy látszik jóra fordulnak a dolgok, azonban házasságuk második napján Hubbell halálos autóbalesetet szenved.

A pilot drámaian végződik, a sorozat mégis ugyanazt a vicces-morbid stílust követi, mint a Gilmore lányok esetében. Imádnivaló amerikai kisváros különc és hóbortos lakosokkal, fiatal, önmagát kereső nő, Rory Gilmore korosztályát pedig 4 gimnazista balett táncos lány helyettesíti, akik üde színfoltjai a sorozatnak. Van tánc, van zene, csípős megjegyzések, anya-gyerek és anyós-megy konfliktusok.És persze ne felejtsük ki a gyorsan beszélő színészeket.

Kinek tetszik, kinek nem, tény, hogy a musical táncos és énekes Sutton Foster tökéletes a szerepre. Ha akar, tud szép önbizalmat sugárzó és lenyűgöző lenni, ugyanakkor a grimaszai ellenállhatatlanul idétlenné, és butuskává teszik. Az eredeti szinkronban külön poénforrás, ahogy a hangjával játszik, remekül kamatoztatja nem elhanyagolható musical énekesi tapasztalatát. Kiváló komika, sajnos azt kell mondjam, már 4 epizód után lekörözi nálam Lauren Grahamet.

A főszereplő páros másik tagja Kelly Bishop, aki Emily Gilmore után nagyobb és véleményem szerint valamivel hálásabb szerepet kapott a Bunheadsben. A megtört karrierű, idősödő prímabalerina egyfajta Miss Patti átirat, aki balettiskolát vezet a kisvárosi fiatalok nagy örömére, ahol semmi más szórakozási lehetőség nincs. Vicces, ironikus, kedves középkorú nő.

Természetesen sok áthallás megfigyelhető a GG és a Bunheads között. Érezhető, hogy amit Stars Hollow-val és lakosaival kapcsolatban nem tudtak, vagy nem akartak kifejteni, azt a Bunheads epizódjaiban tették meg az alkotók. Mégsem vált kárára a sorozatnak, és nem egy utánérzetről, hanem inkább egy variánsról beszélhetünk. Must see!

Satoshi Kon

A héten (oops, jövő héten) tervezek elindítani egy Satoshi Kon cikksorozatot. A sorozatban 3 film (Perfect Blue, Paprika, Tokiói keresztapák) és egy életműelemzés lesz, tehát összesen 4 bejegyzést fogok írni. Tetszési index alapján haladok, így az első bejegyzés a Perfect Blueról fog szólni.

Coming soon... ;-)

Alien 3 - A végső megoldás: Halál

A David Fincher nevével fémjelzett Alien 3 bennem kissé vegyes érzelmeket keltett.
Egyrészt sok minden visszaköszön a második rész akcióorientáltságából, másrészt néhol Terry Gilliam és 12 majom utánérzetem volt.
Viszont akadtak érdekességek is. Én a rendezői változatot néztem meg, amelynek végén Ripleyből nem robban ki az Alien, hanem a lángok elégetik, még esés közben. Érdekes még, hogy az első részben is egy viszonylag zártabb térben, egyetlen idegennel kellett megküzdeniük a szereplőknek, tehát emiatt keretet alkot az első és a harmadik film. Továbbá újabb értelmet nyer a női-férfi szimbolika, amely a második részben szépen ki lett dolgozva.

A bolygón rabok, önkéntes száműzetésben élő férfiak élnek, akik megfogadták, hogy nem érnek nőhöz, és valamely homályos, vallásos révületben várják az apokalipszist. Ezt a látszólag paradicsomi idillt bolygatja meg Ripley és vele az Alien érkezése.  Az apokaliptikus vég a szörny képében jön el, azonban szimbolikus jelentőséget kap. A céltalan, értelmetlen létben tengődő rabok, akik férfiasságukat az egekig magasztalták, csak akkor tudnak valóban férfiként kiteljesedni, ahogy egy nő is kerül a közelükbe. Clemens szexuálisan, Dillon védelmező apafiguraként, a rabok többsége pedig védelmező, harcoló férfiként. A férfi pólus is megjelenik majd minden stációjában, és tisztán, torzulás mentesen, nem úgy, mint a második részben, amely során Ripley nőisége csak a  torzult, letisztult férfi agresszió, vagyis az Alien által teljesedhetett ki.

Az Y kromoszómások és Ripley, vagyis a női és férfi pólus ellentéte fokozatosan feloldódik, majd eltűnik a szörny elleni harc során. Ebben a részben azonban Ripley átéli az egyetlen stációt, melyet még útja során nem volt alkalma, a valódi terhességet. A Clemenssel történt szexuális aktus után érzékeli Ripley a "tüneteket", vagyis hogy egy Alien az ő belsejében is éledezik.
A halál-újjászületés motívum a film végén nyer értelmet. Az előző két filmben Ripley egy sikeres harc után hosszú álomba merül, hibernálva regenerálódik. Ez a tetszhalott állapot csak adott ideig tart, mert szereplőnk újra életre kel, és újra szembe kell hogy nézzen az ellenséggel. A végső megoldás, a harmadik rész végi öngyilkosság. Ripley ismét az emberiség érdekeit nézi, és erőt véve kezdeti gyengeségén, valódi halállal vet véget a maga és a szörny életének. A tisztító tű, melybe a film végén beleveti magát, a hibernálás, a tetszhalál ellentéte. A hideg, az alvás csak letompít, konzervál, a tűz lángjai azonban valóban pusztítanak.

Mivel a harmadik rész rendezői változatát néztem meg, melynek végén Ripley öngyilkossága sikeres volt, így nem is látom hasznát, hogy foglalkozzak a többi résszel. A női-férfi pólus ellentéte, a társadalom romlottságát jelző szimbólumok a három film egységében szemlélhetők megfelelően.

Alien 2 - A bolygó neve: Halál

Az Alien 2.-t James Cameron jegyzi, aki sokkal közönségbarátabbá tette a történetet, mint Scott az első részt. Értsd ezalatt a rengeteg akciót és a feszes történetvezetést. Ezzel a módszerrel persze lehet vitatkozni, de tény, hogy a film háromnegyed része akciódús és rém izgalmas harci jeleneteket tartalmaz, a Scott filmjének ugyanezen hányada filozofáló dialógusokat. Két teljesen más megvalósítás, és mégis hasonló eredményt kapunk. Mégis hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Cameron a mondanivaló mélyítését egyszerűen értelmezhető, a cselekményből felfejthető elemekkel oldotta meg.

Hősünk, Ripley 57 évet töltött a hibernálóban. Az első részben elmaradt a karakter részletesebb bemutatása, ez vagy azért történt, mert az alapul szolgáló regény sem foglalkozott sokat Ellen lelkivilágával, vagy azért, mert Scott a szimbolikus figuráknak rendelte alá a karaktereket, és minden különlegesebb jellemvonástól mentessé tette őket. Ripley a második rész elején már részletesebb, kidolgozottabb szereplőként jelenik meg. Ezen epizódban is motiváló erő a nagy és csúnya szervezet, amely önös érdekeinek mindenkit alávet, van kötelező androidunk, sok-sok katonánk, szerelmi szálunk és egy Alienektől hemzsegő bolygónk.
Minden, de kivétel nélkül minden történés és szereplő Ripley karakterének rendelődik alá, mégpedig azért, mert az alábbi tételt hivatott alátámasztani:
Ripley, a kialakult vélemények ellenére ízig-vérig nőies karakter, nem pedig egy férfias vonásokkal rendelkező nő.

A film kezdő jeleneteiből kibontakozik egy megtört lelkű nő képe, aki szörnyű dolgokon ment keresztül, elvesztette a lányát, mert átaludta annak életét, és még a földre sem térhet vissza. Itt jön képbe a küldetés, miszerint mint segítő, el kell látogatnia az Alienek eredetbolygójára.
Az utazás és a harcok során Ripley megéli mindazokat a női archetipikus szerepeket, amelyek segítségével a nők megélhetik a női pólust. A tizedessel történő flörtölések során magát a vonzó nő képét, a csapat vezetőjeként a családfői szerepet, a kislány védelmezőjeként pedig a gondoskodó és védelmező anyát. Ugyanakkor megéli a félelmet, gyengeséget. A veszélyhelyzetekre igazi nőies reakciókat ad, ezt példázzák a hirtelen ijedtségek, a szívdobogást imitáló effekthangok a csatajelenetnél, vagy hogy amikor a feszültség már túl sok, Ripley elsírja magát. Ez utóbbi teljesen megszokott női reakció egy nyomasztó helyzetben. Csak és kizárólag akkor tud erőt venni magát, és szívja magát tele emberfeletti erővel, amikor anyatigrisként a lányt kell megvédenie. Ez is teljesen érthető és megszokott női reakció, hiszen az anyai ösztön képes ilyen megnyilvánulásokat generálni egy nőnél.  A csavar a történetben az, hogy Ripley a nőiesség ezen stációit az idegen szörny segítségével éli meg. Ha eltekintünk a szörny első részben neki nyilvánított jelentésétől, a másidk rész komplex női karakteréhez nagyon illeszkedő jelentéssel ruházhatjuk fel.

A falloszfejű szörny a tiszta agresszió képviselője. Gazdatestet keres, hogy megtermékenyítve azt, tovább örökítse az utódokat, valamint emócióktól, emberi megnyilvánulásoktól mentes. Ezek a jellemvonások tisztán érzékeltetik, hogy az Alien a torzult férfi archetípus megtestesítője.
Ripley pedig annak köszönhetően éli meg a női archetípus különböző stációit, hogy megküzdhet ellenségével, a férfi pólus képviselőjével. 
Ha tehát az Alien a férfi archetípus szimbóluma, és a vele való harcnak köszönhetően Ripley megéli a tiszta női archetípust, akkor mondhatjuk azt, hogy a női lét a férfi lét nélkül nem valósulhat meg. Tehát egyik tiszta archetípus nem létezhet, vagy csak torz formában a másik nélkül. E kettő közötti harc is jól mutatja, hogy az ellentétes pólusok harcából alakul ki mind a két archetípus.

További érdekessége ennek a magyarázatnak, hogy mikor Ripley már szinte teljesen megélte nőiességét, szembekerül a tojást lakó, szaporító királynővel. Nem véletlen, hogy pont a gyermek védelmezése közben kell vele szembeszállnia, és az sem, hogy Ripley megfosztja a szaporító képességétől. A királynő végül pórul jár, azonban később megtudjuk, hogy a megváltó álom mégsem akkora megváltás, mint ahogy hőseink szerették volna.

Alien 1 - A nyolcadik utas: a Halál

Feleslegesen nem terhelek senkit a tartalomleírással. A nem túl szövevényes történet az eredeti regényt elég hűségesen követi. (Nem saját, hanem kapott információból dolgozom, aki máshogy tudja, javítson ki kérem!) Mindenki ismeri a nem éppen gazdag alapsztorit, amelyben egy kereskedelmi űrhajó külön utasításra landol egy idegen bolygón. Kis kitérő alkalmával a hajóra kerül egy ismeretlen élőlény, amely az egyik utast használja gazdatestként, majd megszületik az ellenség. A "halál" elszabadul, 10 kicsi négerként irtja az utasokat, és mivel tudjuk, hogy csak egy maradhat, a történet elején még kevéssé hangsúlyos karakter, Ripley hadnagy egyedüli nőként és túlélőként legyőzi a szörnyet és hibernálva várja a felmentősereget. Ha csak és kizárólag a történet alapján kellene értékelnem Ridley Scott 1979-ben készült filmjét, nálam megbukna. De milyen szerencse, hogy nem így van.

Nem csak a különleges kameramozgások és a Kubrick filmjeihez hasonló beállítások azok, amelyek érdekessé teszik az Alient. Scott elemző, ugyanakkor intelligens módon kritizálta a nagyon is mai társadalmat (pardon, akkori), és az emberek társadalomban betöltött szerepét. A magasabb hatalom szolgálatában álló utasok a hajón egy-egy társadalmi réteget jelenítenek meg. Attól függően, hogy kiszolgálószemélyzetről, robotról, vagy magasabb rangú tisztről volt szó, Scott szépen és érthetően mutatta be a karaktereket, amelyekből egy komplett társadalmi és korrajz építhető fel. Ripley, mint egyedüli nő nagy fontossággal bír a történet folyásában. Nőként és felelősségteljes csoportvezetőként az emberi, egyéni érdekeket tartja szem előtt, és az élet tisztelete az, amely motiválja tetteit. Fokozatosan átveszi az irányítást a hajón, rendre utasítja a csak magukkal és a pénzükkel törődő technikusokat, felelősségre vonja a parancsra minden emberi életet veszélyeztető, és a hatalomnak engedelmeskedő robotot, és utasítja a felelősséget vállalni nem tudó és nem akaró tisztet.

A történet másik fontos szereplője, a szörny gyakorlatilag egy szimbolikus ellenség. Agresszív, emberi érzelmektől mentes élőlény, amely felzabálja a gyengéket, labilisakat, az önmagukban kételkedőket, vagy a céltalan embereket. Akár mondhatjuk, hogy a Társaság szimbóluma is lehetne, a személytelen, kapitalista nagy testvér szimbóluma, amely mindenkit bedarál, aki bekerül a gépezetbe. A társaság nem néz egyéni érdekeket, a nagy és kizárólagos végcél az, amely foglalkoztatja, ugyanolyan empátiát nélkülöző és vérszomjas, mint maga a szörny.

Két személy van csupán, akiket nem sikerül bántania az Aliennek. Első a robot, aki tiszteli, csodálja, és alárendeli magát neki. A másik Ripley, az egyetlen ember a hajón, akinek szilárd a jelleme, ezért képes megküzdeni a szörnnyel, és végül legyőzni azt. Természetesen van annak is jelentősége, hogy az összes férfit elpusztítja a szörny, és csak a női főszereplő az, aki életben marad, de ez a momentum a második részben kap igazi értelmet.

Alien trilogy

Minekutána a hó elején dübörögve érte el a fővárost az Imax Prometheus láz, jó filmes lévén én sem hagyhattam ki magam belőle.
De mivel az előző Alien filmek valahogy kimaradtak nálam a szórásból, jó apropót szolgáltatott ez a prequel ahhoz, hogy most gyorsan bepótoljam az elmaradt filmélményt. Mit ne mondjak, nem ért csalódás. Sőt, már lassan nem is érdekel annyira a legújabb Ridley Scott remek. :-)


A címben azért szerepel trilógia megnevezés, mivel a negyedik részt és a különböző folytatásokat én már nem tekintem értékelhető filmes alkotásnak. Egyik barátnőm a negyedikre az alábbi megyjegyzéssel "engedett el": "Úgy nézd, mintha Alien paródiát néznél, és akkor nem fog csalódás érni."

No hagyjuk is ezt, és az említésre méltatlan részekről térjünk át a 3 fő műre. A Micsoda nő! prostija, Julia Roberts csak így tudja kifejezni tetszését, amikor Richard Gere elviszi élete első operaelőadására:
"Majdnem összepisiltem magam a gyönyörűségtől."
Nos, hasonlót éltem át én is, mind a 3! film megtekintésekor. Időrendben nézzük egymás után, kezdve az első" halállal".

Nos, itt is a vége. Az eredetileg egy bejegyzésbe szánt írást 3felé osztom, mivel túl hosszúra sikeredett, így nem annyira olvasóbarát, én viszont kedvellek titeket! :-)

Horrible bosses

Nos, a mai bejegyzést nem ecsetelném, hogy mi ihlette, de még mindig vallom a nézetet hogy a világ hülye és nem én. :-D

Annyira megkapó ez a történet, főleg az figyelemre méltó, hogy tudtak belőle egy drámai helyzet kibontása helyett jó kis vígjátékot rittyenteni. A Förtelmes főnökök egy nagyszerű komédia, fekete humorral és rasszista viccekkel fűszerezve, ha pedig a mélybe pillantunk, akkor meglátjuk a végtelenül örvendetes amcsi önkritikát.

A három jó barát Nick, Dale és Kurt (Jason Bateman, Charlie Day, Jason Sudeikis) közös sörözések alkalmával deríti fel közös tulajdonságukat. Mindhármuknak szörnyűséges, és extrém módon gonosz főnöke van. Nick egy multicégnél dolgozik, ahol a kezdetben behízelgő, de seggfej főnök (Kevin Spacey zseniális pszichopatája) a beígért előléptetést magának tartja meg, és egy adaggal még rá is tesz a szemétkedésre, szanaszét szívatva Nicket a nyilvánosság előtt.
Dale fogászati asszisztens, akinek szexmániás fogorvos főnök (Jennifer Aniston) jutott. A nő mindenkivel lefekszik, legyen az élő avagy... ;-) alvó állapotban. Dale egy nyugis párkapcsolatban él, és semmi kedve megcsalni a barátnőjét, főnöke azonban meztelen képekkel zsarolja őt, hogy tegye az ellenkezőjét.
Kurt imádja főnökét, a jó fej, idős vállalkozó bácsit, aki sajnos idejekorán feldobja a mamuszt, és helyette heroinista fia (Colin Farell) ül a családi vállalkozás székébe.

A fiúk a munka utána lazítás során panaszkodják ki magukat, majd egy kósza, alkoholgőzös ötlet, és egy rázós, szadizós nap után úgy döntenek, felfogadnak egy bérgyilkost, és likvidáltatják főnökeiket. Az ötlet jó, a bérgyilkosjelölt annyira nem, a piszkos munkát pedig a fiúknak kell elvégezniük.

Az a zseniális ebben a filmben, hogy rejtett félelmekre és vágyakra alapoz. Amerika saját magán ironizál, a munkahelyi stressz, lelki terror, kisstílű hatalmaskodások és játszmák azok, amelyeket ez a film pellengérre állít. Ennek tetejébe még kapunk egy csavaros forgatókönyvet és egy halom remek színészt, és most nem feltétlenül a főszereplőkről beszélek.
Kevin Spacey, Jennifer Aniston és Colin Farell jutalomjátékot kapott az íróktól, és ezt fergeteges módon meg is hálálta. Mind a három színész, a megszokottól teljesen eltérő karaktert játszanak, és szemmel láthatóan lubickolnak szerepükben. Személyes kedvencem Farell elmaszkírozott, heroinista, gusztustalan karaktere, akit egy nem mellesleg jóképű és jó kiállású színész alakít.

Jó kis filmet dobtak össze az alkotók, amelyet megtekintve kicsit mi is kiélhetjük rejtett vágyainkat... ;-)

50/50

Régóta foglalkoztatott már ez a film, mégis nehezen szántam rá magam, hogy megnézzem. Bevallom töredelmesen, nem szeretem a betegségekről, rákról szóló amcsi filmeket, valahogy pontosan azt kapom, amit a hollywoodi recept diktál, én viszont szeretek meglepődni. Na, a Fifti-fifti meglepett, méghozzá kellemesen.

A meglepetés a következő formában, és a film megtekintését követően a következő napokban! hömpölygött be a tudatomba. Méghozzá akkor, amikor drága szeretett szüleimnek ecseteltem, nagy filmes éhségüket ez a mű miért NEM elégítené ki. Soroltam a jeleneteket, és alátámasztásul még jókat is mulattam magamban, lám, amin az én generációm térdcsapkodva nevet, és viccesnek tartja, azon ők csak fanyalogva elmosolyodnak. És ekkor jöttem rá, hogy mi az, amit bekajáltam ebben a filmben. Mert kétségtelen, azt tettem. Kérem szépen, itt nem egy újabb rákos filmről van szó! A 50/50 egy ízig vérig generációs dramedy, amely a huszonévesek hétköznapi problémáival foglalkozik, csak épp plusz "ínyencségként" befigyel a rák.

Adva van egy fiú, Adam, rendmániás, egészségesen él, tisztességes, megalszik a tej a szájában, semmi szenvedély nincs benne. Rádiós műsorszerkesztőként tevékenykedik, legjobb barátja a nagypofájú seggfej, aki néha seggbe rúgja, ha "állva elalszik" élete lassú folyású medrében.

Az átmenet a különleges világba viszonylag hamar bekövetkezik, Adamnél egy hátfájás kivizsgálása során (hipochonderek tapogassák meg a hátukat!) a gerincén egy rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak. Hősünk sorra közli mindenkivel a hírt, és érdekes módon rokonai és szerettei is a maguk módján reagálják le a történteket. Egyedül Adam nem tűnik zaklatottnak, valahogy nem tud vele mit kezdeni. A betegség stációit végigjárva azonban valami megváltozik benne, majd körülötte.

Ennyi elég is a sztoriból, hiszen a lényeg nem is a nagy betegség leküzdésén van, hanem a gyöngyszemeken, apró élethelyzeteken és módszeresen kimunkált mellékszereplő karaktereken, akik Adammel kapcsolatba kerülnek. Érthető, hogy a forgatókönyvíró tévés producer Will Raiser saját magát tudta a legkevésbé hitelesen beleírni önéletrajzi ihletésű történetébe. Bár Joseph Gordon Lewitt szépen lavírozik a láthatóan kevés instrukció közepette Adam szerepében, a film legsikerültebb figurái mégis Adam anyja (Anjelica Houston úgy tűnik a vászonról fog a koporsóba vánszorogni, annyira életet ad neki a játék), barátja (altesti humor királyunk Seth Rogen), a kezdő és kissé esetlen terapeuta (Anna Kendrick) és Adam tehetségtelen és csapodár festő barátnője (az idegbeteg női szerepekben egyre jobban kiteljesedő Bryce Dallas Howard)

A színészi játékon túl az a csodálatos ebben a filmben, hogy minden helyzetet egyfajta görbetükrön keresztül láttat. Nem a rák, vagy annak leküzdése a lényeges, hanem a párkapcsolati problémák, a szülő-gyerek kapcsolat, a csajozási problémák, amelyek egy rákos beteg fiatal szemén keresztül jelennek meg. Valami van. Valami van a világgal, de hősünk nem tudja megfogalmazni, hogy mi. Suta kívülállóként szemléli Adam (Will Raiser) azt, ami körülötte zajlik, és szemelvények felvillantásával próbálja visszaadni ezt az élményt.

Generációs életérzés, egyértelműen, csak épp ez behatárolja a közönséget is. Amíg én a film egyik legjobb poénjának tartom, hogy a kemotól hulla fáradt Adam úgy szed fel 2 lányt barátjával karöltve, hogy elhúzza az "orvosi célú" marihuána mézesmadzagot előttük, addig szegény szüleim erre egy fakó mosollyal válaszolnak. Hiába, ezek a "kedves" poénok egy bizonyos fajta közönséget találnak meg. Talán ez is lett a halovány, de mégis csak szóra érdemes siker kulcsa. Hiszen nem egy újabb "rákfilmmel" van dolgunk, hanem egy fiatal férfi egyéni látásmódját bemutató alkotásról. Via Robert Altman...

First lines

So...
Hosszú tépelődés után úgy döntöttem újra visszatérek a bloggerek világába.
Berozsdásodtam kissé, a blognak tehát célja van:

1. Visszatérni a heti rendszerességű publikációhoz.
2. Fejleszteni a kritikai érzéket (azért még mindig van hova)
3. Készülő filmes-pszichológiai tréning (pszichologin személyével közös projekt) reklámjának helyét felkapálni, kigyomlálni.

Akkor csapjunk a lecsóba, vagyis igyunk egy hűsítő limonádét, mert tudjátok, a citrom... ;-)