Ezmiez? - A hét pszichopata és a shi-cu

A hét pszichopata bonyolultabb és csak egy kicsivel marad alatta a legjobb Tarantino mozinak. Megéri azt a 2 órát? Szerintem igen.

Az alábbi csalafintaságok mentén épül fel a film:
- Van egy forgatókönyvíró, aki hét pszichopatáról akar pacifista forgatókönyvet írni, de egyelőre nem sikerül neki.
- Van egy maffiózó, akinek ellopták a kutyáját, állandóan beragad a fegyvere, amúgy meg őrült gyilkológép.
- Van két hapsi, akik kutyalopással keresnek pénzt.
- Az egyik kutyalopós pasi a maffiózó csajával hetyeg, és menet közben kiderül, hogy gengsztereket gyilkol.
- Van a másik pasi, aki zsidó és mindig sálat hord, a neje fekete, kórházban van és rákos.
- A forgatókönyvíró és a kutyalopós pasik haverok lesznek, és elmenekülnek a maffiózó elől a sivatagba, ahol filozofálnak, és összerakják a filmet.
- Szépen megrajzolt pszichopata karakterek a nem létező filmből megelevenedve.
- Random módon feltűnő pszichopata karakterek, akik a valódi filmben tűnnek fel.
- Film a filmben, történetek a történetben.
- Sam Rockwell beszólások, Colin Farell hiszti, Christopher Walken nyugalom.
- Rasszok kíméletlen kritikája (zsidók, feketék, írek, olaszok).
- A filmvilág kíméletlen kritikája. (A-filmek, B-filmek, Zs-filmek).
- Egytől egyig remek, mondom REMEK színészi játék.
+ Michael Pitt (Haneke - Funny Games), aki az első percekben olasz bérgyilkosként tűnik fel, majd egy maszkos igazságosztó lepuffantja.

Felsorolás a teljesség igénye nélkül, csak azért, hogy fellebbentsem a sztori összetettségét, és a szórakoztatás jellegét. Lesz itt vérengzés, pszichopaták, és természetesen elmés párbeszédek tömkelege. Szórakoztató film, amely a film a filmben ötleten alapul. Ami a film pozitívuma, az sajnos a gyengéje is. Egy idő a sok történetszál egyenetlenül kapcsolódik össze. Egyenként élvezetesek, összességében azonban nem tartják össze a történetet. Ha ettől el tudunk tekinteni, akkor egy szuper filmet kapunk amely leginkább a saját maga megszületéséről szól.

Elmaradt a katarzis... Biztos, hogy baj ez?

Nehezen értem, még most is, mit akartak ezzel a filmmel. Jól szórakoztam, tagadhatatlan, pedig nem azt kaptam, amire számítottam. Annyi volt, hogy zavartan néztem magam elé, és még most sem értem, mi is történt valójában...

Adott egy italo-amerikai fiatal férfi, Pat, aki rommá verte tanárnő felesége kollégáját, amikor hazaérve egymásba fonódva találta a két embert a zuhany alatt. Az incidens után Pat bipoláris betegsége végleg felszínre kerül, amellyel az egész film alatt közd. Van egy lány, Tiffany, akinek rendőr férje meghalt, a lány erre mindenkivel lefekszik a munkahelyén és mániás depresszióba süllyed. Adott egy mániákus szokásfüggő családfő, Pat apja, aki az elmúlt 10-15 év alatt egy stadionban dolgozott  és rommá vert mindenkit, majd egy csúnya balhé után idő előtt nyugdíjazták. Adott egy indiai férfi, aki a sárga házból szabadult Pat egyetlen barátja, és úgy érzi, az amerikai álom a mellkasára ül és szorongatja. Meg persze ott van Pat anyja, aki mindent a sütivel és a gondoskodással nyugtatna, egy kínos helyzetektől ódzkodó és a látszatot megtartani akaró feleség, indiai pszichoterapeuta, és tánc, és futball és verekedés, mindezt egy kis kertvárosi miliőbe ágyazva kapjuk kíméletlenül.

Az a jó a Napos oldalban, hogy minden szempontból csalódást okoz. Bradley Cooper rajongóknak, Éhezők viadala mániákusoknak,  Robert De Niro rajongóinak, szociodráma kedvelőknek, táncfilm és romkom őrülteknek, az amerikai kisebbségekről szóló filmek fanatikusainak... És természetesen a Született feleségeken felnőtt tinédzsereknek.

A Napos oldal önmaga paródiája, miközben nem válik nevetségessé. Leginkább egyik fent említett kategóriába sem lehet besorolni, és menet közben is rengeteg meglepetést kínál. Hol vicces, szívhez szóló, szívszorító, és persze kínos, idétlen és néha elcsépelten filozofikus. Mégis miért működik? Mert minden szava egytől egyig igaz, és nem fél önmagunkkal szembesíteni. Tény, nem megy túl mélyre, de pont elég ahhoz, hogy a vége főcím után még üljünk egy kicsit, és elgondolkodjunk.

Ismét technikai szünet vége

Lassan úgy érzem, mint Michael Ende, a híres regényíró és novellista.
Egyik novellájában a néző színházba megy, sem az üres utcák, üres színház vagy a nézőtér nem kelt benne gyanút, leül és türelmesen vár, majd csak felmegy az a függöny.

A blog olvasói azok a nézők, akik mind itt ülnek, és várják, hogy a függöny fellibbenjen. Nem játszom többet a türelemmel, ígérem.

Ismételten jelzem a technikai szünet végét, amelyet egy friss kritikával pecsételek meg.